Szepesszombat

Student Agency busszal mentünk, mert a lőcsei utazás alatt megfüggtük a Kassa- Prága buszjáratot, általában ezzel tértünk vissza Eperjesre. Reggel háromnegyed nyolcra Poprádon voltunk, és innen gyalogoltunk el Szepesszombatra az óvárosba. A két település szinte összenőtt. Szepesszombat nagyon csendes, mi a buszállomástól alul a vasút mentén sétáltunk, alagúton, Poprád folyó feletti kis hídon, és végig a családi házakkal sorjázott kis utakon.

Hideg, szeles, borús, esős, sötét, kicsit zord. a Tátra felől fellegek kísértek végig. Látványosság kevés.a Tátrát csak Poprádról lehet igazán jól látni, Szepesszombatról a főtérről biztos hogy nem. A Tátra legmagasabb csúcsai mindig felhők közé bújnak, még egyszer sem sikerült teljes pompájukban elkapnunk őket.

Reggel most is ugyanaz volt a jellemző. Lőcse ködben volt.

Eperjes - Amikor a kollégium mellé járunk:)

Eperjes, Mily cukraren. A Mily cukrászda.

Közvetlenül a templom sarkával párhuzamban. Egy héten minden áldott nap betértünk ide. Már törzsvendégnek számítottunk szerintem.  általában 11-19 óráig biztos hogy nyitva vannak minden nap. A sütik 80 centtől kezdődnek. Fix rendelésem volt, ribizlikocsonyás süti és általában narancsos gyömbéres tea. Egy családi vállalkozás egy régi kapubejárat hangulatával, megtartották az épület boltíves kapuszerkezetét és szinte látom magam előtt, ahogy begördülnek itt a fogatok előttem, ahogy ülök, és kiszállnak a gazdag eperjesi polgárok, vagy a városban időző nemesek és egyszerűen a lépcsőhöz lépnek és már haladnak is az emeletre.  Azt hiszem mindig ilyesmiről álmodozom miközben a teámat kortyolgatom.

Nem tudom miért imádtam annyira ezt a helyet, de egyszerűen függője lettem. Rattan bútorokkal van tele, és egyre több kisgyerekeknek való játéksarokkal a családoknak. Eperjesen nagyon sok a fiatal, kisgyerekes család, a Mily cukrászda pedig hétköznapokon felkapott. Hétvégén nagyon csendes. Legalább egy órát mindig üldögéltünk itt ,de tipikusan egy ilyen beszélgetős hosszan elidőzős helynek is használják, vagy futó kávézásra is.  Nem igazán lehet rálátni a főutcára, de valahogy nem is szükséges, elég a tudat is, hogy Eperjesen vagyok. Istenem annyira fog hiányozni ez a város!  Pedig még három hónap itt, de mégis szinte rettegek, amikor itt kell hagyni, máris menekülőterveket készítettünk. Kinéztem egy hotelt azt hiszem Hotel Enchante a neve és nincs messze a vasútállomástól, és elterveztem, ha nagyon nem bírom otthon, akkor egyszerűen fogjuk magunkat és felugrunk Eperjesre egy hétvégére ide a hotel Enchantéba. Kell az a biztonsági tudat, hogy bármikor visszajöhetek ide.  Kevés város van, ami így a szívemhez nőtt, na Eperjes hú egyszerűen imádom!

Prága, meggyőző érvek nélkül

Próbálom hetek óta meggyőzni magam, hogy szép az a város. De egyszerűen egy okom sincs rá, hogy miért tartanám annak. Prágában egyetlen dolog tetszett. a Jagelló-lovagterem a prágai várban. És ennyi.
Zsúfolt, sokan vannak, a Károly híd, ami képzeletemben vmi misztikumban lebeg, a koronázóhíd, ahogy végigvonul rajta a koronázási menet a várhoz, hát a valóságban nem ragadott magával. Nagy Károly-híd rajongó voltam, de most hogy láttam egyenesen utálom.

A szobrok feketék és mocskosak, rengetegen vannak, elviselhetetlen a tömeg, s az egyetlen szépség az orosz nők gyönyörűséges bundái voltak, amikben végiglejtettek Prága utcáin. Álomszépek voltak. Kecsesek ,magasak, karcsúak, szőkék, szürke szeműek, és olyan lágy esésű gyönyörű szőrmékbe voltak bugyolálva, hogy félig meghaltam ott Prágában.

Prágában két jelenetem van. a metrón a homokos punkok, akik végig előttünk utaztak, annyi fém volt a fejükben, hogy csipógón tuti nem tudtak volna átmenni, egyébként aktatáskával vonultak, vajon mi lehetett benne? egész metrózásom alatt ezen gondolkodtam. a városközpont Mustek- muzeum megállójától egészen Florenc utánig.

Már nagy rutinunk volt az utazásban. Egy 24 koronás jegyet vettünk, ami max. 30 perc utazásra jogosít. Egész Szlovákiában is ez a rutin megy, időarányosan kell jegyet venni, és ki kell számolni, hogy hány percig utazunk A pontból B pontig. Nagyon korrekt és praktikus dolog. Azt hiszem ez volt az automatán: Prestupni jizdenka  plnocenna 24 Kc.

A másik eseményem a fakabátok, a várkapuknál. Tehát állítólag olyanok mint minden ilyen őr, hogy nem néznek szembe meg csak maguk elé merednek. Nagyon jót nevetgéltem, hogy a hátsó kapunál álló srác, valamiért mégiscsak megbámult, talán túl puncs voltam a sok sötét kabát közt és egyszerűen csak követett unalmában a szemével, de jól meglepődtünk mindketten, amikor találkozott a pillantásunk, mire megráncigáltam Napcsi karját, hogy azta, ez engem néz, mire persze el lettem ráncigálva a srác látószögéből, de mivel mellette haladtunk el, még odamosolyogtam, hogy ez igazán jó kis szemkaland volt mindkettőnknek:) Egész helyes kis kék szemű srác volt. Imádom a kék szemű pasikat ez van.

Nem vágtam magam hanyatt Csehországtól. Drágák a csokoládék és a tejtermékek is, meg a sörök is. Hát szóval semmit sem éri meg Prágában venni.

A szlovák nyelv sokkal kedvesebb és dallamosabb, mint a cseh. A csehek nem becézgetnek annyit és csak oroszul értenek.

Brno, a képzelet uralma

A Parnas Cafe. Nekem Brno városából ez lesz a legmaradandóbb. Azt hiszem Prágában is van egy hasonló nevű kávézó és étterem, de ott nem esett az utamba. Tehát a Parnasszus szobor uralta téren a szobortól néhány méterre  a sarkon áll az elegáns étterem és kávézó. 38 cseh koronánál kevesebbért itt semmit nem lehet fogyasztani, de amit kapunk az garantáltan finom.

Az árak korrektek, és egészen jó ételek is vannak. Mi csak egy sütire és forró gyümölcslére ültünk be. De egyszerűen maga volt az álomutazás a béke birodalmába. Kényelmes bőrfotelekben lehet a térre látni, minden nagyon elegáns, finom, olyan hely ahol szívesen elüldögél az ember órákig is. A gyümölcslé isteni volt, akár egy forralt bor alkohol nélkül. A vendégek a kisgyermekes családokon, idős barátnőkön át a harmincas haverok mellett a második esély romantikázóin keresztül mindent érintett.
Imádtam, imádtam. és egyedül Brnóban lehetett fagyöngyöt venni!

A város, nagyon pici az óváros rész, egyébként átlagvárosnak tűnt.

Bardejov, az ékszeresdoboz

Az utikönyvünk pontosan ezzel a kifejezéssel élt a bártfai városházára.
Valóban igazat írt, tüneményes, ellenállhatatlanul kis aranyos a régi városháza a középkori város közepén. 
Azt hiszem úgy tudnám a legjobban leírni, ha azt mondanám, hogy olyan mint a karácsonyi mécsestartó kis porcelánházikók. Világító ablakokkal, szépen festetten szabályos téglalapalapú.
Bártfa középkori városközpontjában tényleg ilyen érzés ragad az emberen, mintha belecsöppent volna egy kis játékváros közepébe, templommal, egyenes utcaházsorral a tér körül, szinte vártam, hogy havazni kezdjen és karácsonyi fahéjillat lengjen körbe. De csak az eső szemerkélt. Ennek ellenére Bártfa a kedvencem a szepesi városhangulatok közül. Eperjes is kedves, Késmárk is Lőcse is, de de nekem Bártfa városközpontja a mindenem. Mesebeli városka tényleg.

A busz és vonatállomástól ( a kettő egy helyen van, közös váróteremmel) szerintem öt perc séta volt az egész. rögtön látni a városfalakat, tehát egyértelmű volt merre kell haladnunk.
A férjem mindenáron be akart nézni a templomba, tehát megcsodáltuk. Nem tudom miért ez az erős tiltakozás, ha egy templomot pusztán látványosságként kell megnéznem. Talán mert egy idő után minden olyan egyforma a templomokban. Apszis, szentélykörüljáró, oszlopok, rozettaablak, boltívek, dongaboltozat, színes üvegablakok, szentképek, orgonakarzat.  Amikor már X- dik templomot látom akkor már szinte alig lehet felfedezni egy-egy különbséget. Például én már most sem tudom mi a különbség az eperjesi és a bártfai templombelső közt. Pedig nem olyan régen láttam a kettőt egymás után. Mindegy a bártfai díszesebb volt, aranyozottabb ebben biztos vagyok.

S végre voltak szuveníres boltok. Nekem ezek a mániáim, ha kirándulunk. Vmit hozni kell. Csak annyi a kacat és soha semmi értelmes nincs. Bardejovban tele volt mh szlovák feliratú és zászlójú dolgokkal, hát ilyesmit úgy elvből nem vettem volna, szóval végül beértem a szokásos hűtőmágnes-képeslap duettel. Nem igazán számítanak turistákra Szlovákiában egy városban sem, ez az igazság.

Kezmarok, a vágyott cél

Ide még vonattal próbáltunk eljutni. Egyszerűbb lett volna busszal, de most már mindegy. Kétszeri átszállással lehet Presovból Késmárkra jutni. Kysaknál kellett átszállni a Kosice-Bratislava sebes vonatra.
Kassáról 6.15-kor indul és Kysakon volt 6.30-kor, innen Poprad-Tatry ig utaztunk és 7.30-ra már ott is voltunk Popradon. Végigrohantunk a poprádi állomáson és szinte beestünk a Késmárk felé közlekedő kisvonatra. Nyolcra már Késmárkon voltunk.

Már a vonaton is éreztük végig Kysaktól, hogy töménytelen arányú cigányterületre értünk. Késmárk állomás tele volt velük.

Szeretném azt mondani, hogy szép, és olyan amilyennek megálmodtam. De ezt nagyon nehéz lenne állítani.
A Mauzóleum volt valóban a legpozítívabb élmény. az új evangélikus templom kívülről és belülről is egyszerű. Szinte olyan, mintha érintetlen lenne, a mauzóleumban végtelen a csend. Olyan mély és szinte belső csend uralkodik, hogy tényleg megnyugtat. Béke van. Kívül a világ megváltozott, de itt bent. Itt már ez nem számít. A márvány sima és hűvös tapintású, olyan hideg, könnyfacsaróan hideg. Ha behunytam a szemem szinte örvényként húzott magával valami belső mély kapocs, szinte át lehet lényegülni, elveszni és valami furcsa sötét áramlatba kerülni. Órákig tudtam volna ott lenni. Hallgatni ezt a mély csendet, ezt a néma hangtalanságot, ezt  a belső monológot.

A templom őre ahogy kinyitotta a templomot egyenesen a mauzóleumhoz sietett és nyitotta is. Tudta, aki ide jön, az miatta jön. Nem a templom a lényeg, hanem az, aki itt nyugszik. Egyedül az övé.  S az őr mosolyogva intett, íme! Itt van, menjünk! Az ajtó mögött a délelőtti fényben ott volt. Rögtön rá lehet látni, nem lehet leírni az első pillantást, még nem lehet igazán elkapni sem a pillanatot és megörökítve mélyen elraktározni valahova a szívem és az emlékezetem egy kis titkos rekeszében. Csak az a pici rezzenés, a meghatottság és a boldogság és az eufória valami különös keveréke.
Csak néztem, szívtam magamba, az élményt, mint a levegőt, úgy, ahogy utoljára megnézünk valamit nagyon alaposan, Az első pillantás és a búcsúpillantás hosszú perceivel. Sokáig maradtam. és egyedül, kettesben, vele. Nehéz volt elszakadni tőle, rendkívül nehéz. Mert ide nem minden nap jön el az ember. Talán többet már én sem. De itt most, nagyon itt akartam lenni, egészen, szívemmel, lelkemmel, belélegezni valamit, magamba szívni őt, válaszokat kapni, útmutatást kérni, ki más tudna jobbat és biztosabbat adni? Ezért is volt talán olyan mély ez a csend. A megilletődöttség, a pillanat súlya alatt.
Tizenöt perc. Karnyújtásnyira. Csak a hűvös márvány érintésével. Ennyi volt. Ennél közelebb már csak a leveleknél leszek. De az nem fizikai közelség lesz.
Ez az volt. Végre, annyi év után! Teljesült a vágyam. Azt hiszem igazán elégedett vagyok.

De ott , inkább csak hallgatag és szomorú voltam, a múló pillanatok szomorúsága. Semmit sem lehet kimerevíteni és rámára húzni, egy pillanatot sem. A fénykép csak a másodperc törtrésze, de minden megy tovább.  Nekem is mennem kell, még akkor is, ha nem akarok. Gyűjteni kellett az elszakadáshoz az erőt. S elfogadni a tényt, hogy igen, az élet megy tovább. Nekem ez a tizenöt perc jutott ide. Több is mint reméltem és egyedül.

Nem élhettem vissza az élők türelmével, úgyhogy haladtunk tovább. Megköszöntem a templomőr békés türelmét, igazán nem sürgetett, hagyott időt, amennyit csak szeretnék. Kiértünk az őszi napfényre. Az emlék itt van velem, őrzöm magamban, mindent mit érzékszervvel fel lehetett fogni, s minden mit igyekeztem érzékeken túl magamba szívni.

A fatemplom szép, volt, igazán a fogadórész tetszett nekem a legjobban, hiszen az volt ott akkor, amikor a történet szólt:)

Lsétáltunk a várig. Mély csalódás. Őszintén, szívből, nagyon nagyon nem ilyennek képzeltem, nagyon lehangoló volt, nagyon szomorkodtam, fájt a szívem és inkább csak gyötrődtem magamban, hogy mennyire nem jött át a hangulat, hogy mennyire idegen ez az egész. hogy ennél egészen másabbra számítottam, túlságosan is reméltem valamit, ami az évszázadokon át süt majd, de valójában még a lovagteremnek sem volt semmilyen hangulata, az eredeti festés csak nyomokban. idézte a múltat. Nagyon-fuh nagyon nem jött át, hogy milyen is lehetett ez fénykorában.
Végleg romba zúzta az ábrándokat a hely, tényleg ,a vár egyszerűen katasztrofális, talán semmit sem kellett volna várni, semmit sem kellett volna képzelni, s akkor nem ilyen nagy a csalódás, de ez jutott.
A várból nem igazán látszik a Magas-Tátra, csak a toronyból.

a település tele cigányokkal, valahogy pusztul az egész, romlik minden, a hangulatom a padlóra zuhant, tényleg nem igazán vágyom ide vissza.

Zborov hrad, a makovicai vártúra

A kétségbeesések napja. Teljessé akartuk tenni a Bártfa városi kirándulásunkat. Bártfa buszállomásról 12.00-kor indult percre pontosan a busz.  Bártfáról 8-10 perces buszút a zborói vár. Szürke az ég, szinte esőre áll. A bártfai busz zsúfolt. Vár egy domb tetején sem látszik. Napcsi megbökött, a buszsofőr mögött ültünk és a jegyadó autómata már zboró hradot írt ki. Ok. Egyetlen leszálló nő volt. Kérdezgettem a sofőrt: hrad? hrad? A cigány nő már hamarabb válaszolt hrad. Tehát leszálltunk.

az első kétségbeesés. A világ végén álltunk egy országút szélén - még buszállomás sem volt! - , közeleg az eső, hideg van, egy lepukkant község szélén állunk, sehol semmi. Se tábla, se bolt, semmi, csak a komor hegyek, a kis cigányfalu és a fekete hajú nő. Elindultunk utána. Megkérdeztük hogy hát mégis hrad? - de hát merre a csodába van itt vár???
A nő felmutatott a fenyvesek felé egy hegy tetejére: Hrad! Hrad! van itt hrad!

És valóban ott a fenyvesek közt, egy vár apró romcsipkéi látszottak ki. Oké, jó helyen járunk. Az út két felé vált. a nő balra indult. Mi a vár felé néztünk mutattuk, hogy hát akkor erre? Igen, arra. Tehát lefelé a hegylábhoz. az út véget ért. Tócsákat kerülgettünk a saras út szélén, egyetlen tábla, amire végre magyarul is ki volt írva a vár története. A kis folyón egy rozsdás, rozoga híd vezet át. életveszély már csak rálépni is. Ahogy haladtunk a víz felett a hídon rezgett alattunk az egész szerkezet. Ha belezuhanunk legfeljebb két métert esünk annyira nem vészes.

Kétségbeesés 2.0. Előttünk a hegyláb, és a kitaposott ösvény a 70-80 fok meredek lejtőre mutat. Nyirkos minden, a lehullott barna levelek nedvesek, tapadnak a talpunkra. Nem, kizárt dolog, hogy én ezen a meredek akármin másszak fel a várig. Egy teremtett lélek sincs. Csak a kihalt, néma puszta hegy, szinte rémisztő ez a magunkra utaltság, nem ismerjük az utat felfelé, és nincs semmi, ami támpontot adna merre induljunk el. Ráadásul az időnk vészesen fogy, délután fél ötkor teljes a sötétség, semmi esetre sem akarunk fent maradni a hegyen, úgy hogy ránksötétedik és sötétben kell botorkálnunk. Tehát maximum két óránk van felfelé hogy vissza is érjünk sötétedés előtt.

Azt hiszem itt hangzott el a mondat, hogy hagyjuk a fenébe, inkább vissza az országút szélére a buszvárásra. Napcsi bóklászott én csak homlokráncolva néztem jobbra-balra a hegylábnál, merre indulnjunk? Miért nincs itt semmi?

Napcsi ráakadt egy táblára, amin az 1. jelzés volt, és egy nyíl,ami az irányt mutatta. Azt hiszem megkönnyebbültünk átmenetileg. Végülis ki lesz táblázva az utunk, csak egyik ponttól a másikig kell eljutni. Tehát Napcsi megindult, én a nyomában. Egy lankásabb tisztás vezetett felfelé. úgy 30-40 fokos emelkedő. 2. állomás. haladunk. Ahogy elértük az egyik pontot már láttuk a távolban a következő táblát.

Fogalmam nincs mennyit mentünk, elérkezett az az állapot, amikor már nem is fáztam, sőt ideje nekivetkőzni a túrának, tehát sálat le, kabátot kigombolni, ziháltam, mint aki lefutotta a fél maratont, és még mindig csak felfelé. Meredek, egy kicsit sem lesz egyenes, nem érünk el egy magassági pontot, csak felfelé és felfelé. Csúszik az út, a füves részeken legalább tapad a talpam, tehát a fűnél haladunk. Talán a 4. pontig jutottunk el, amikor már izzadtunk, melegünk és elegünk volt egyaránt. A vár még mindig magasan, a nyomunkban két sötét alak egy kutyával.

Kétségbeesés 3.0. Nincs mit szépíteni, itt azt éreztem, hogy vissza kell fordulnunk. És még mindig nem tudjuk milyen messze van a vár. Kijelentettem, ha a következő tábla jobbra irányít a vár irányába akkor tovább megyünk, ha balra vagyis újabb kerülő egy lankásabb részhez akkor felejtsük el és menjünk lefelé.

A tábla jobbra irányított, tehát tovább. Csökken a távolság a minket üldöző két alak és a kutya egyre közelebb van.
Komolyan rémképeim voltak. Egyértelműen sütött az egész településről, hogy nagy százalékban cigány. Tehát két fiatal cigány srác követ minket fel az erdőbe, nem ismerjük a helyet, egy teremtett lélek sincs, itt vagyunk a semmi közepén a lengyel határtól egy köpésre, jesszus mi lesz itt ha utolérnek????

Tehát nekiiramodtunk felfelé. Bíztam benne, hogy a kutyasétáltatás csak a tisztásig tart és nem tovább az erdőbe. Napcsi már méterekkel előttem, az út csúszós, ráadásul a víz alaposan alámosta, tehát bemosások, fura meredek oldalkavicsok, egyáltalán nem éreztem semmit stabilnak. Kifulladtam. Kész, fáradt vagyok, nincs állóképességem és nem vagyok hozzászokva, hogy felfelé másszak végtelen ideig. A sálammal törölgettem a verejtékem amikor a semmiből vörös szemekkel hatalmas vadászkutya állt jobbra mellettem.
Akkorát sikoltottam, hogy a fél hegyoldal biztosan hallotta. Napcsi hátranézett, én a kutyát bűvöltem. Szegény ártatlan jószág nem értette, miért riadtam meg tőle ennyire, játékos kis dög, de ha nem számít az ember senkire akkor az halál rémítő.
most már nem csak a túrától dobogott a szívem.

Kikészültem nekiiramodtam, és végre felértünk a várhoz.
Talán csak az idő tette, talán csak a nyomasztó körülmények. A vár olyan akár egy horrorfilm kísértetkastélya. A háttérben az ólomszürke égbolt, ősz vége tehát kopár lonbhullatók, és nyomasztóan szürkészöld fenyvesek. Szemerkélni kezdett az eső, a vár törmelékei mindenütt a lábunk alatt.

Munkások talicskában tologatják a kődarabokat, fejükön építéskezési sisak. a vár falai furcsán kifelé állnak, mintha éppen most készülne az egész összedőlni. A kutya és a két srác beért. Középiskolás fehér bőrű, nyílt arcú fiúk, akik a várat jöttek szintén megnézni. Az egyik helybéli, ismerősként köszönget a munkásoknak. Utánuk merészkedünk a várfal mögé- Ha lehet még meredekebb az út, akkor a várudvar felé még meredekebb a lejtő. Minden fal megtámasztva, sivár az egész, lehangoló és egyben félelmetes is.
Még egy várban sem éreztem ezt, de szinte lefagytam és megdermedtem, csak néztem jobbra balra és egyik út sem tűnt barátságosnak, én képtelen vagyok tovább menni. Minimális kíváncsiságom se volt, egyetlen vágyam volt csak: el innen!  Néztem az eget, a dombokat és egyre csak azon kattogott az agyam, nem tanácsos esőben, csúszós meredek úton visszafelé haladni, és főleg sötétben, és a regéci várnál is azt írták ki, hogy esőben nem ajánlott a várhoz menni. Ez a vár pont olyan mint a regéci vár, nem az azért nem volt ijesztő.

Tehát néhány képkattintás után, megindultam visszafelé. Úgy haladtam, mint akit űznek.
Lefelé húsz perc alatt megtettük az utat. És több mint egy órát vártunk a buszra.

Végig azt mondtuk, hogy megbántuk, és nem érte meg. Kipipálhatjuk, de Zboróra soha többet. Nagyon rossz élmény volt.

A srácok valamivel később csatlakoztak hozzánk a buszvárásban. A kutyasétáltató maradt, a másik felszállt és vissza Bártfára.

A várat éppen próbálják helyrepofozni, néhány év múlva talán ismét elfogadható állapotban lesz, legalább a falak, de nem... még egyszer nem jönnék el ide.